Lélekkozmetika

EMBERSZERETET

 

A sikeres emberekre jellemző, hogy sokirányú érdeklődést mutatnak

embertársaik iránt. Tisztelik a személyiség méltóságát, és kapcsolataikban

emberként kezelik a másikat, nem pedig gyalogosként

saját játszmájukban. Elismerik, hogy mindenki Isten gyermeke, és

olyan egyedülálló egyéniség, akinek kijár a méltóság és a tisztelet.

Pszichológiailag igazolt tény, hogy az önmagunk irányában

megnyilvánuló érzelmeink megfelelnek a mások iránt megnyilvánuló

érzelmeinknek. Amikor egy ember mélyebb szeretetet kezd

érezni mások iránt, mélyebb szeretetet kezd érezni önmaga iránt is.

Az, aki úgy érzi, hogy „az emberek nem túl fontosak”, nem érezhet

különösebb önbecsülést, mivel maga is egy az „emberek” közül, és

másokat lebecsülve, akaratlanul önmagát is lebecsüli. Az indokolatlan

bűntudat legyőzésének egyik legjobban ismert módszere, ha felhagyunk

mások elítélésével. Nem mondunk ítéletet felettük, nem

hibáztatjuk őket, nem gyűlöljük őket hibáikért. Egy jobb, és megfelelőbb

énképhez jutunk, ha kezdünk másokat értékesnek tartani.

Mások szeretete a sikeres emberek jellemző vonása már csak

azért is, mert aki sikeres, az a valóság tényeiből indul ki. Az emberek

valóban fontosak. Nem lehet tartósan állatokként vagy gépekként

kezelni őket, vagy puszta eszközökként személyes célok eléréséhez.

Hitler leckét kapott ebből. Ugyanígy leckét fog kapni minden

hatalmaskodó — akár családi, akár munkahelyi, akár személyes

kapcsolatokról legyen szó.

Recept: A recept három előírást tartalmaz.  Törekedjünk arra,

hogy őszinte tisztelet ébredjen bennünk az emberek iránt, felismer ve az igazságot: mindnyájan Isten gyermekei ők, egyedülálló, és

megismételhetetlen teremtmények, alkotó lények. (2) Vegyük a fáradságot

és éljük bele magunkat mások érzelmeibe, próbáljuk megérteni

szempontjaikat, átérezni vágyaikat, szükségleteiket. Elmélkedjünk

többet azon, mit akarhat a másik, hogyan érezhet egy-egy

helyzetben. Egyik barátom gyakran ugratja feleségét, amikor az az

érzelmei iránt érdeklődik. „Szeretsz, drágám?” — kérdi a feleség.

„Igen” — így a férj. — Ahányszor csak eszembe jutsz, és elgondolkozom

rólad.” Humor ide, humor oda, van ebben egy jó adag igazság.

Csak akkor vagyunk képesek bármit is érezni mások iránt, ha

„eszünkbe jutnak” és „elgondolkozunk róluk.” (3) Cselekedjünk

úgy, mintha mások nagyon fontosak lennenek — hiszen azok , es

bánjunk velük ennek megfelelően. Másokkal való kapcsolatainkban

tiszteljük a másik fél érzéseit. Hajlamosak vagyunk arra, hogy valamiről

azzal összhangban vélekedjünk, ahogy bánunk vele.

 

 

 

 

Kigyógyíthatjuk magunkat a kisebbrendűségi komplexusból

 

 

Az embereknek legalább a 95 százaléka szenved kisebb-nagyobb

mértékben a kisebbrendűségi komplexustól, és milliók számára

a kisebbrendűség érzése súlyos akadály a sikerhez és a boldogsághoz

vezető úton.

Bizonyos vonatkozásban a földgolyó minden lakója kisebbrendű

egy másik személlyel vagy személyekkel való összehasonlításban.

Tudom, hogy képtelen vagyok felemelni akkora súlyt, mint Paul

Anderson, képtelen vagyok olyan messzire dobni a súlygolyót, mint

a súlylökés bármelyik bajnoka, és táncolni sem tudok úgy, mint Arthur

Murray. Tudom ezt, de ez nem vált ki bennem kisebbrendűségi

érzést, megkeserítve az életemet. Ez egyszerűen azért van így, mert

nem hasonlítom össze magam velük — számomra előnytelen módon

—, nem érzem, hogy rossz lennék csupán azért, mert bizonyos

dolgokat nem tudok olyan ügyesen csinálni, mint ők. Azt is tudom,

hogy bizonyos területeken minden ember, akivel csak találkoztam,

a sarki újságos fiútól a bankigazgatóig, bizonyos vonatkozásban magasabb

rendű nálam. De senki sem tud ezek közül kijavítani egy eltorzult

arcot és egy sor más dolgot nem tud olyan jól csinálni, mint

én. És meggyőződésem, hogy ezek az emberek nem érzik magukat

alacsonyabb rendűnek emiatt a velem való összehasonlításban.

A kisebbrendűségi érzés nem annyira a „tényekből” és a tapasztalatokból

fakad, mint a tényekhez tapadó következtetéseinkből, a

tapasztalataink értékeléséből. Például a tény az, hogy én egy alacsonyrendű

súlyemelő vagyok és egy alacsonyrendű táncos. Ez

azonban nem változtat engem „alacsonyrendű” személlyé. Paul Anderson

és Arthur Murray képtelensége, hogy operáljanak, „alacsonyrendű sebésszé” teszi őket, de nem teszi őket „alacsonyrendű személlyé”. Minden attól függ, „mit” mérünk, és „kinek” a normái szerint mérjük önmagunkat.

Nem a hozzáértésben vagy a tudásban meglévő tényleges alacsonyabb rendűség

tudatától lesz kisebbrendűségi komplexusunk. A kisebbrendűség

érzése az, ami kiváltja ezt.

És ennek a kisebbrendűségi érzésnek egyetlen oka van: Nem a

saját mércénkkel, nem a saját normáinkkal mérjük magunkat, hanem

valakinek vagy valakiknek a „normájával”. Amikor ezt tesszük,

kivétel nélkül mindig csak másodikként kerülhetünk ki az

összehasonlításból. De mivel mi azt gondoljuk, azt hisszük, azt feltételezzük,

hogy valaki másnak a „normái” szerint kell értékelnünk

magunkat, szerencsétlennek, másodrendűnek érezzük magunkat, és

arra a következtetésre jutunk, hogy valami nincs velünk rendben.

Ennek a kancsal okoskodásnak a következő logikai lépése azt eredményezi,

hogy „nem vagyunk értékesek”, hogy nem szolgáltuk meg

a sikert és a boldogságot, és szóba sem jöhet számunkra, hogy képességeinket

és tehetségünket vagy bármit is, amivel rendelkezünk

anélkül vessük be teljes erővel, hogy bocsánatot ne kérnénk ezért és

hogy ne éreznénk emiatt bűntudatot.

Mindez azért van, mert hagytuk magunkat hipnotizálni attól a

teljesen hibás gondolattól, hogy „nekem ehhez meg ehhez hasonlatosnak

kell lennem” , vagy „nekem olyannak kell lennem, mint mindenki

más”. A második hiedelemben rejlő csapdát könnyű felfedezni,

hiszen az elemzés könnyen kimutatja, hogy valójában nincsenek

fix normák, amelyek „mindenki másra” érvényesek. A „mindenki

más” olyan egyénekből áll, akik között nincs kettő, aki hasonlítana

egymásra.

A kisebbrendűségi komplexusban szenvedő személy szinte kivétel

nélkül azzal súlyosbítja a bajt, hogy magasabbrendűségre törekszik.

Érzése abból a hamis kiindulópontból fakad, hogy ő alacsonyabb

rendű. Erre a hamis premisszára a „logikus” gondolatok és

érzések egész rendszere épül. Ha rosszul érzi magát, mert alacsonyabb

rendű, a gyógyítás — hogy olyan jó legyen, mint mindenki

más; és az út ahhoz, hogy kiválóan érezze magát — hogy kiemelkedővé, magasabb rendűvé tegye magát.

 

Ez a magasabbrendűségre

való törekvése további bajok, kudarcélmények forrása, és néha neurózist

vált ki ott, ahol korábban nem volt. Az egyén szerencsétlenebbnek

fogja érezni magát, mint korábban bármikor, és „minél

jobban igyekszik”, annál szerencsétlenebbé válik.

A kisebbrendűség és a magasabbrendűség egyazon éremnek a

két oldala. A gyógyulás abban áll, hogy felismerjük: maga az érem

hamis.

A mindnyájunkra érvényes igazság a következő:

Nem vagyunk „alacsonyabb rendűek”.

Nem vagyunk „magasabb rendűek”.

Egyszerűen személyiségek vagyunk: Én, Te, Ő.

„Ez az Én, ez a Te, ez az Ő” mint személyiség nem áll versenyben

más személyiségekkel már csak azért sem, mert a földgolyón

nincs másik ember, aki olyan lenne, mint Ő. Egyedülállóan különleges,

megismételhetetlen. Nem „olyan”, mint mások, és sosem válhat

„olyanná”, mint valaki más. Nem „tételezik fel”, hogy „olyan”,

mint egy másik személy, és egyetlen másik személyről sem „tételezik

fel”, hogy olyan, mint Ő. Isten nem alkotta meg a szabványos

embert. Minden ember egyénként születik, ugyanúgy, mint ahogy

minden hópehelynek eltérő formája és szerkezete van, és egyetlen

hópehelynek sincs pontos mása.

Isten teremtett alacsony embereket, magas embereket, nagy embereket,

kis embereket, sovány embereket, kövér embereket, fekete

embereket, sárga embereket, fehér embereket. Sosem utalt arra,

hogy előnyben részesítene bármilyen méretet, bőrszint vagy alakot.

Abraham Lincoln egy alkalommal azt mondta: „Az Istennek szeretnie

kellett az átlagembert, mert olyan sokat teremtett belőlük.” (God

must have loved the common people fór he made so many of them.)

Tévedett. Nincs olyan, hogy „átlagember”. Nincs szabvány, nincs

közös minta. Közelebb állt volna az igazsághoz, ha Lincoln azt

mondja: „Isten nagyon szerethette a különleges embereket, mert

olyan sokat teremtett belőlük.”

A „kisebbrendűségi komplexus” és a belőle fakadó teljesítményromlás

a pszichológiai laboratóriumban paranccsá alakítható.

Mindössze arra van szükség, hogy felállíts egy „normát”, egy „átlagot”,

aztán meggyőzd a kísérleti személyt, hogy ezt a normát nem

teljesítette. Egy pszichológus meg akarta tudni, milyen mértékben

befolyásolja a kisebbrendűség érzése a problémamegoldó készséget.

Egy rutinfeladatot adott a diákoknak. „Aztán ünnepélyesen kijelentette,

hogy egy átlagos képességű személy a rendelkezésre álló

idő ötödé alatt meg tudja oldani a feladatot. Amikor a csengő megszólalt jelezve,

hogy az »átlagos személy« ideje lejárt, a legtehetségesebbek

közül többen nagyon idegesek lettek, és igencsak nagy

hozzá nem értést mutattak, gondolván magukról, hogy ostoba fajankók.

 

Hagyjunk fel azzal, hogy mások normáival mérjük magunkat!

Mi nem vagyunk ezek a „mások”, és sosem nőhetünk fel „hozzájuk”,

mint ahogy ők sem lesznek képesek sosem felnőni hozzánk.

Ha egyszer felismertük ezt az egyszerű, nyilvánvaló igazságot, fogadjuk

el, és higgyünk benne . . . és a kisebbrendűségi komplexusunk

eltűnik.

Dr. Norton L. Williams idegorvos egy szakmai kongresszuson

azt mondta, hogy a modem ember aggódása és biztonságérzetének

hiánya az „önmegvalósítás” hiányából fakad, és hogy a belső biztonság

csak akkor érhető el, „ha megtaláljuk magunkban azt az

egyénit, egyedülállót és megkülönböztetőt, ami rokon azzal a gondolattal,

hogy az önmegvalósítás elérhető, ha egyszerűen hiszünk

abban, hogy mint emberek egyedülállóak, megismételhetetlenek

vagyunk, és mélyen tudatosodik bennünk más emberek és a dolgok

létezése és az az érzés, hogy személyiségünkön keresztül építő módon

befolyásolhatjuk embertársainkat”.

 

 

 

 

 

 

 

 

Az ÉN pszichológiája....

Az ÉNKÉP az évszázad legfontosabb pszichológiai felfedezése. Függetlenül attól, hogy tudatában vagyunk ennek vagy pedig nem, mindnyájan magunkkal hordozzuk önmagunk LELKI KÉPÉT. Ez az ÉNKÉP arra vonatkozó elképzeléseinket tükrözi, milyen embernek tartjuk magunkat. Annak alapján áll össze, mit hiszünk magunkról.
De a legtöbb ilyen hiedelmünk nem tudatosan, hanem öntudatlanul alakul ki a tapasztalataink, sikereink, kudarcaink, megaláztatásaink, győzelmeink bázisán, annak alapján, ahogy mások reagálnak ránk, különösen gyerekkorunkban.
Mindezekből az elemekből az ÉN-t szerkesztünk (vagy énképünknek egy képét).
Amint egy ilyen önmagunkról kialakított hiedelem vagy elképzelés része lesz a képnek, számunkra "igazzá" válik., már ami a személyiségünket illeti.
Nem kérdőjelezzük meg a helyességét, hanem belőle kiindulva úgy cselekszünk, mintha igaz lenne.

Ez az énkép a jobb élet kulcsává válik, méghozzá két fontos felfedezés következtében:
(1) Minden cselekedetünk, érzésünk, maga a viselkedésünk egésze, sőt még a képességeink is összhangban vannak ezzel az Énképpel.
Vagyis olyan személyiségként cselekszünk, amilyen személyiségként elképzeljük, felfogjuk magunkat. Mi több szó szerint nem is tudunk másként cselekedni, még akkor sem, ha teljes erővel bevetjük az akaratunkat. Az, aki "kudarctípusú személyiség"-ként fogja fel önmagát, mindig megtalálja a módot arra, hogy minden ellenkező szándéka ellenére sikertelen legyen még akkor is, ha az alkalom szó szerint az ölébe hull. Az aki valamilyen igazságtalanság áldozataként fogja fel önmagát, olyan áldozatként " aki szenvedésre kárhoztatott " , meg fogja találni azokat a körülményeket, amelyek önmagáról kialakított véleményét igazolják.

Az ÉNKÉP az a KIINDULÓPONT, az az ALAP, amelyre egész személyiségünk, viselkedésünk, mi több, az általunk érzékelt környezetünk épül.
Ezért van az, hogy tapasztalataink igazolni látszanak az énképünket., ezzel erősítve, szilárdítva azt. Egyformán forrása lehet egy "ördögi körnek" vagy "egy isteni körnek", egy bukóspirálnak vagy egy emelkedő spirálnak jövőnk alakulásában. Mindez tőlünk függ.
(2) Az Énkép MEGVÁLTOZTATHATÓ.
Számtalan eset bizonyítja, hogy nem lehetünk sem túl fiatalok, sem pedig túl öregek ahhoz, hogy megváltoztassuk az énképünket, és ennek eredményeként új életet kezdjünk élni.
Az egyik ok, ami miatt az egyén számára olyan nehéznek tűnik megváltoztatnia szokásait, személyiségét, életmódját az, hogy eddig minden erőfeszítése - hogy úgy mondjam - az Én perifériájának és nem pedig a központjának megváltoztatására irányult. Sokszor hallani..hogy próbálkoztam a "pozitív gondolkodással", de nekem nem működött. De ha jobban megnézzük, akkor ezek leginkább külső körülmények vagy negatív jellemvonások megváltoztatására irányultak. ( pl. "megfogom szerezni azt az állást", vagy a "jövőben sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb leszek", vagy "ez a vállalkozásom sikeres lesz". stb.) Sosem gondolkoztak el azonban azon, hogy megváltoztassák az ÉN-jüket, azt az ÉN-t, amelynek feladata mindezek megvalósítása.
Jézus óvott attól, hogy új anyagból tegyünk foltot, egy régi ruhára, vagy új bort régi üvegbe töltsünk.
A "pozitív gondolkozás" nem használható eredményese - foltként vagy mankóként - a régi énképhez.

Ahhoz, hogy "valóban" éljünk, vagyis az életet kielégítőnek találjuk, megfelelő, valósághű és tárgyilagos énképpel kell rendelkeznünk. Olyannak amellyel együtt tudunk élni.
Az Énképünket elfogadhatónak kell találjuk önmagunk számára. Egészséges önbecsülésre van szükségünk.

Olyan ÉNRE, amelyet NEM SZÉGYELLÜNK, olyanra amely nem érzi KORLÁTOZVA MAGÁT alkotó önkifejezésében, ezért nem rejtőzködik és nem álcázza magát.
Olyan Énre van szükségünk, amely összhangban van a REALITÁSOKKAL, hogy megfelelően tudjunk funkcionálni az életben.
ISMERNÜNK KELL ÖNMAGUNKAT! Tudunk kell miben vagyunk erősek, és miben gyengék, és mindkettőt illetően ŐSZINTÉNEK KELL LENNÜNK ÖNMAGUNKKAL.

AZ ÉNKÉPÜNKNEK JÓ KÖZELÍTÉSSEL MEG KELL FELELNIE VALÓS ÉNÜNKNEK, NEM LEHET SEM TÖBB, SEM KEVESEBB ANNÁL, MINT AKIK TÉNYLEGESEN VAGYUNK.

Amikor ez az énkép biztonságban van, "jól" érezzük magunkat, amikor fenyegetve van, aggódunk és bizonytalannak érezzük magunkat.
Ha megfelelőnek érezzük, és olyannak, hogy joggal lehetünk büszkék rá, magabiztosságot fogunk érezni. Nem félünk "önmagunk lenni" és korlátozás nélkül megnyilatkozni. Ez azt jelenti, hogy az optimumon működünk.
Amikor az énkép számunkra szégyen tárgya, igyekezni fogunk inkább elrejteni, mint megmutatni. Alkotó megnyilvánulása így korlátozott, bezárkózunk. Ellenségesen fogunk viselkedni és összeférhetetlenek leszünk.

A lelkünk mélyén mindannyian TÖBB ÉLETET akarunk. A boldogság, a siker, a lélek nyugalma - vagy legyen bármi is a legjobbról alkotott felfogásunk - lényegét tekintve több életként nyilatkozik meg. Amikor határtalanul boldogok vagyunk, magabiztosak és sikeresek, ez több élet.
És annak mértékében ahogyan gátoljuk képességeinket, kudarcra kárhoztatjuk Istentől kapott adottságainkat. engedjük, hogy az aggódás, a félelem, az önvád, önmagunk megvetése kerítsen hatalmába, szó szerint elfojtjuk azt az ÉLETERŐT, amely elérhető lenne számunkra, és hátat fordítunk mindannak, amivel megajándékozott bennünket a Teremtő.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ÖNBECSÜLÉS

Egyszerűen bele kell vésnünk a fejünkbe, hogy az önmagunkról táplált rossz vélemény, önmagunk lebecsülése nem érdem, hanem bűn.
Az oly sok házasság felbomlását okozó féltékenység mögött például majdnem mindig az önbecsülés hiány húzódik meg.
A kielégítő önbecsüléssel rendelkező ember nem táplál ellenséges érzelmeket másokkal szemben, nem vezet kereszteshadjáratot, hogy bármit is bebizonyítson, világosan látja a tényeket, nem követelődző másokkal szemben.

Ne hordozzunk magunkban önmagunkról olyan lelki képet, amely szerint megvert, értéktelen emberek vagyunk. Hagyjunk fel azzal, hogy a helyzetünket mint igazságtalant és sajnálatra méltót dramatizáljuk.
A "megbecsülés" szó azt jelenti, hogy becsülni valaminek az értékét. Miért van az, hogy emberek csodálják a csillagokat, a holdat, a tenger végtelenségét, a virágok szépségét vagy a naplementét, ugyanakkor lefokozzák magukat?
Nem az ember-e mindenek közül a legcsodálatosabb alkotás?
Önmagunk értékének a megbecsülése nem önzés, hacsak nem az a meggyőződésünk, hogy önmagunk műve vagyunk és ezért elismerést érdemlünk. Ne becsüljük el az alkotás eredményét csak azért, mert rosszul használtuk fel. Ne hibáztassuk gyermeteg módon az eredményt saját hibáink miatt, hasonlóan az egyszeri diákhoz, aki dühösen fakadt ki: "Ez az írógép nem tud helyesen írni!"
Az Önbecsülés igazi titka ez:
Kezdjük el jobban becsülni embertársainkat. Mutassunk tiszteletet MINDEN ember iránt, mer ő Isten gyermeke, és már pusztán ezért "értéket képvisel". Bánjunk úgy embertársainkkal, mintha értékesek lennének, és meglepő módon növekedni fog az önbecsülésünk is. Mert a valódi önbecsülés nem azokból a nagy dolgokból fakad, amiket tettünk, nem azokból a dolgokból. amiket birtoklunk, nem azokból a benyomásokból, amiket másokra teszünk, hanem hogy önmagunkat olyanként becsüljük és tiszteljük, amilyenek vagyunk.
Amikor ezt felismerjük, rá kell jönnünk, hogy ugyanezen oknál fogva másokat is becsülnünk kell.